A hengerelt falak története

Magyar Festőipar 1921., 3. szám, 11.
Magyar Festőipar 1921., 3. szám, 11.
Magyar Festőipar, 1942.
Magyar Festőipar, 1942.
Magyar Nemzet, 1947.
Magyar Nemzet, 1947.
Esti Hírlap, 1981. november 26.
Esti Hírlap, 1981. november 26.

Kialakulásától a jelenig

Elöljáróban leszögezném, hogy nem a szocializmus hagyatéka a gumihenger, hanem korábbi találmány! 1911-ben Theodor Kreissig drezdai díszítőfestő és Paul Mayenfisch kiadtak egy kötetet, amelyben bemutatják, hogy a hengerükkel - elvben - milyen díszítményeket lehet a falakra festeni gyorsan és esztétikusan. Aztán kisvártatva a gép is piacra kerül, igaz a hengerek anyaga még kemény szivacs vagy filc volt. Sokáig csak Németországban volt keletje, de mivel a magyar városi - főleg a budapesti - építőipar nagy számban német bevándorló mestereket foglalkoztatott, ők hozták magukkal ezeket a találmányokat, fejlesztéseket is. Az I. világháború nem kedvezett az építőiparnak: rengeteg szakképzett festő halt meg a fronton és bár megtorpantak a városfejlesztő építkezések, a meglévő lakások kifestésére 6-10 évente igény és szükség is volt továbbra is, lehetőleg díszítve. Ekkoriban még a sablonálás dívik, azonban a gyorsabb, valamivel egyszerűbb kivitelezés lehetősége csábító és a kereskedelemnek köszönhetően 1921-ben már nálunk is forgalmazza a Hirschfeld Testvérek üzlete. (Feltehetően, az utalásokból ítélve már pár évvel korábban is, de egy korabeli reklám az első írott forrás). A legkorábbi ilyen datálható mintákkal én személy szerint a tatabányai Tulipános házban találkoztam: az eredeti vakolaton lenyomatként maradtak fenn az első rétegben. Azok 1924 körül kerültek oda, építéskor. 

Az első magyar fejlesztésre 1938-ban kerül sor a Gumiipari Hírlap szerint a gumi minőségét illetőleg. Ekkor már biztosan van hazai festőhenger gyártás, ráadásul már gumiból, azonban nem lehet tökéletesen kiforrott, mert egészen az 1960-as évekig apróbb újítások sorozata tökéletesíti az egykor német találmányt, sőt mondhatni felülmúlja azt. Talán a legátütőbb fejlesztéseket Molnár Imre festőszerszám-készítő végzi, több szabadalmat is bejegyeztet 1958-59 években, neki köszönhetjük a jelenlegi etetők kenési megoldásait, a többféle cellára (színre) osztott tartályokat és a 25 cm henhermintákat. Kicsit megkésve, 1980 derekán lánya, Molnár Mária is kifejleszt egy nagyon praktikus csíkhúzó készüléket, mellyel egy coll széles kis gumihengert lehetett vízszintesen vagy függőlegesen is húzni akár mennyezeten is. Valószínűleg ha korábban jön ez a fejlesztés, egészen új távlatokat nyithatott volna mire rendesen elterjed. Ez valóban magyar fejlesztés volt, mondhatni Hungaricum a javából. Említésre méltó Gilyán Sándor (GISA) műhelye is, ahol a betéthengereknek nyitnak utat vagy a talpas etetőknek, melyek nem borulnak fel földre téve sem.

Az 1970-80-as évekre érte el a csúcsát a gumihengerek gyártása és igénye. Csak a főváros VI. és VII. kerületében - ide koncentrálódott szinte minden budapesti hengerkészítő - legalább 10 gyártó szolgálta ki az igényeket, vidéken hasonlóan ennyien dolgoztak vagy akár vállalati szinten gyártották. A városokban a lakótelepek még hengermintákkal díszítettek eleinte, de hamar átállnak a tapétára és az egyszínű falakra, így az 1980-as évek közepe után erőteljes visszaesés következett be, Budapesten már 1995 után csak nagyon ritkán rendeltek hengerezett falakat az idősebb korosztályból is, vidéken még a 2000-es években sem volt ritka, de mára már szinte teljesen kiveszett az egész országban. Megkezdődött a spórolás és a diszperziós festékek korszaka, a '90-es évek elejétől már egyre kevesebben vetemednek az egyébként olcsó enyves festék használatára, ha mégis, keverték diszperzittel, de pár év alatt szinte teljesen kiszorítja az egyszerűbben felhasználható, kisebb szakértelmet igénylő anyag. Diszperziósra ugyanis nagyon nehéz, illetve - néhány kivételtől eltekintve - szinte lehetetlen szépen és biztonsággal mintákat húzni, arra csak néhány gyártó kötőanyagban szegény terméke alkalmas, azonban a sötét színek nem jöhetnek szóba ha gyári fehér az alapfesték. 

Az utolsó hengerkészítő, Molnár Edit 2012-ben végleg befejezte a gyártást és bezárta a Wesselényi utcai üzletet, amelyben 1955 óta készültek a gumiból faragott szerszámok. Azóta Németországból vagy külföldről lehet kapni kompatibilis vagy nem kompatibilis hengereket igencsak drágán ės nagyon korlátozott mintaválasztékban, illetve marad a használt piac folyamatosan romló, tárolási hibás állománnyal. Vagy marad a másik megoldás, a saját készítésű hengereké, ami felszereltséget és nagy gyakorlatot igényel, de nem lehetetlen vállalkozás, 5 féle alkatrész kell pusztán hozzá: bükkfa tengely (pl. seprünyélből vagy lapátnyélből), szivacslap, öntött alaphenger, két rozsdamentes 3 mm átmérőjű tengely szegecs és két záró lemez korong, lehetőleg alumínium.

A mintázott falak kihalásának számtalan oka volt:

1., Az enyves festéket, illetve a mellékhelyiségekben, konyhában használt meszet (ami a megfelelő tapadást és szívást biztosította a jó hengerezés elkészítéséhez) időnként le kell kaparni, ami nagy mocsokkal jár. A mész meg korlátozott rétegszámban hordható egymásra és a színvilága csak világos tónusú.

2., A mintás tapéták nagyobb spektrumot öleltek fel a díszítések terén, sőt moshatók is voltak. (Igaz a tapéta leszedése, amikor a glettet is letépi a papír, legalább ekkora kosszal jár és rengeteg sittel, továbbá a papírban a baktériumok is jobban elvannak, tehát nem is olcsóbb és nem is jobb feltétlenül.)

3., A lakótelepek építése nagyszámú szobafestőt igényelt, a képzésnél már nem volt szempont a díszítési tudás átadása, csak az egyszerű, manapság is használatos technikákra korlátozódott a munka, így csak a kisiparosok vitték egy darabig a díszítés tudományát, hiszen az ő mestereik még - nem nagy túlzással - német ajkú festők leszármazottai voltak.

4., Aki nem akart tapétázni beérte az olcsó egyszínű falakkal vagy egy csíkkal a holker alatt. A rendszerváltással spórolás és türelmetlenség is párosult: a festő lehetőleg ne koszoljon még technológiai szükségből se és tűnjön el a lakásból a lehető leghamarabb.

5., Kicsit a festők is tettek érte, hogy ne kelljen ezt a fáradságos díszítőmunkát végezni, így a megrendelőket világosabb falakra beszélték rá (vagy nem is kellett győzködni), emiatt a színkombinációk az unalmasság határát átlépték: vajszín, világoszöld, rózsaszín, tojáshéjszín, púderszín stb., ma is ezek mennek csak már nem alapszínként, hanem díszítetlenül... Ezeket kombinálták valami sötétebb hengerszínnel és kész. Tehát ez a fajta bátortalanság lekorlátozta az igényeket is, gyakorlatilag divattá vált már az 1950-60-as évektől folyamatosan míg az ezredfordulóra már vidéken is csak kuriózumnak számított.

6., Minden korszaknak egyszer vége, hiszen megunják az emberek és törvényszerű, biológiai szükség a változás. Azonban a retro romantikus igénye mellett ott van az ellentétes stílusok ciklikus ismétlődése is, ami visszanyúl a kettővel korábbihoz és az már nem szimpla retro, hanem új stílus. Úgy, mint romanesque->gótika->reneszánsz->manierizmus->barokk->rokokó->klasszicizmus stb stílusok  esetében is megfigyelhető.

Újítók Lapja, 1959.
Újítók Lapja, 1959.

Csáti F. B.
Minden jog fenntartva 2022
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen!